Nem az a jófej szülő, aki mindent megenged – szabályok válás után

Váláskor nemcsak a család esik szét, hanem az a szabály-, norma- és szokásrendszer is, ami az adott család működésének alapköve volt. 

A válás utáni időszakban mindkét szülőnek újra kell gondolnia, hogy milyen irányvonal mentén szeretné szervezni a hétköznapokat a gyerekekkel. Szükség lesz az új keretek megalkotására és tudatosítására. Mi az, aminek betartásához egyedülálló szülőként mindenképp ragaszkodni akar, mi az, amiben engedhet, és lazíthat? Sajnos számos esetben ez utóbbi javára billen el a mérleg. 

Sok tényező húzódhat meg a mögött, hogy a szülők engedékenyebbek lesznek a válás után. Egyrészt valószínűleg úgy vélik, hogy a válás önmagában szomorúságot, fájdalmat okoz a gyermeknek, így, ha ők voltak a válást kezdeményező fél, akkor a döntésük következményeként keletkezett bűntudat meggátolja őket abban, hogy határozottak legyenek gyermekükkel. Azt gondolják, ha már a válással megnehezítették a gyermek életét, nem fogják kemény korlátokkal és keretekkel még inkább megkeseríteni. Az elhagyott fél pedig rávetíti fájdalmát a gyermekre, és szintén azzal a jelszóval, hogy ’szegénynek, nem elég a válás okozta trauma, nem fogom most úgy fegyelmezni’ szinte bármi olyat megenged a gyermekének, amit a válás előtt határozottan tiltott. Megjelenik a félelem a gyermek szeretetének elvesztésétől, a rettegés attól, hogy a másik szülőhöz majd jobban fog ragaszkodni. Ezáltal a szülők elengednek mindenféle határt és tiltást, mert hibásan úgy képzelik, ezzel fogják megerősíteni a gyermek hozzájuk való ragaszkodását. 

Nem ritka, hogy az elvált felek között beindul egy ’ki a jobb fej szülő?’ verseny. Szinte vetélkednek abban, hogy ki az engedékenyebb, ki meri lazábbra engedni a gyeplőt, mert – sajnos nagyon tévesen – azt gondolják, hogy a gyerek annál a szülőnél fogja jobban érezni magát, ahol lazábbak a keretek és nincsenek határozott szabályrendszerek. 

De vajon valóban azzal teszünk jót a gyermekünknek, ha annyira jófejek vagyunk, hogy szinte mindent megengedünk neki? Mérhetetlen bizonytalanságot él át az a gyermek, akinek a szülei ennyire lebontják a korlátokat. Magára hagyottnak érzi magát, azt élheti meg, hogy a szülőt nem is érdekli, mi történik vele. Ha bármit csinálhat anélkül, hogy bárki őt felelőségre vonná a viselkedéséért, akkor ez olyan érzés lehet számára, mintha nem is látnák őt, nem is számítana senkinek. Az ilyen gyermekekben akár magatartászavarként, akár súlyos szorongásként is leképeződhet a szülők túl engedékeny hozzáállása. Képtelenek lesznek a közösségbe beilleszkedni, alkalmazkodni az ottani szabályokhoz, együttműködni kortársaikkal. Hosszú távú hatásként pedig elképzelhető, hogy problémáik lesznek a párkapcsolataikban. Egyrészt nehezített a ’jófej’ szülőről való leválás, másrészt hasonlóan ’jófej’ engedékeny és mindent elnéző partnert keresnek maguknak. Felnőttkori kapcsolataik nem a kölcsönös megértésen és együttműködésen alapulnak majd, és nem valószínű, hogy hosszú időn át képesek lesznek kitartani egy kapcsolatban. 

Valóban ilyen jövőt szánunk gyermekünknek? Ha magunkra ismertünk a fenti leírásból tegyük fel magunknak a kérdést: mitől félünk valójában? Tényleg olyan könnyen elveszíthető, törékeny dolog lenne a gyermekünk hozzánk fűződő szeretete, amit a határok és a szabályok betartatása semmissé tehet? 

Az, hogy szabályokat állítunk fel a gyermekeink számára, nem azt jelenti, hogy nem szeretjük őket vagy éppen szívtelen szülők lennénk. Épp ellenkezőleg: ez is a gondoskodás, a törődés fontos eleme, gyermekünk ettől fogja biztonságban érezni magát, ezek hiányában a szorongás tölti majd ki a mindennapjait. 

Természetesen nehéz újra szabályokat és határokat bevezetni ott, ahol ezek már szinte megszűntek létezni. Gyermekünk lehet, hogy dührohammal, értetlenséggel, ellenkezéssel, elutasítással reagál, de ha kitartunk amellett az elképzelés mellett, és hiszünk abban, hogy hosszútávon így teszünk jót neki, így nevelünk belőle kiegyensúlyozott felnőttet, az erőt ad ahhoz, hogy túllegyünk a nehezebb időszakon. 

Amennyiben a gyermekünk érzi bennünk a hitet és a biztonságot arra vonatkozóan, hogy pontosan tudjuk, hogy mivel teszünk jót neki, akkor könnyebben lesz képes elfogadni a bevezetett szabályokat, mint abban az esetben, ha érzi rajtunk az önmarcangolást, a ’valóban jól teszem-e, amit teszek?’ kérdés folyamatos bizonytalanságát. 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük