A félreértelmezett „jó válás” csapdái

Ha bárhol elhangzik a válás szó, az első asszociáció legtöbbünk fejében a harc, a csatatér, az idegileg megtépázott, egymással versengő szülők és a lelkileg sérült, szomorú gyerekek. Ám szerencsére egyre több szülő gondolkodik úgy, hogy a különköltözés nem kell, hogy feltétlenül egymás torkának átharapásával járjon. Megjelennek a békés, együttműködő, a közös, és mindenki számára kielégítő megegyezéssel záruló válások. A jó válás értelmezésével kapcsolatban azonban vannak tévhitek a köztudatban. Mert egy válás nem attól lesz jó, hogy fenntartjuk a hamis illúziót, hogy „mi a különélés ellenére is egy nagy boldog, egymást támogató család vagyunk”, hanem attól, ha megtaláljuk a semleges, együttműködő kapcsolatot, ha kialakítjuk két újonnan formálódó egyszülős családunkat, és ezeknek egyértelműen kijelöljük a határait.

Nézzük, mik lehetnek az igazi buktatók:

  • Közös programok

A békésen váló szülők gyakran úgy gondolják, a gyerekek számára zökkenőmentesebbé, feldolgozhatóbbá teszik az új helyzetet, ha még a különköltözés után is rendszeresen összejárnak, közös programot szerveznek, kirándulnak, együtt ünneplik a születésnapokat és a karácsonyt. Mindez nagyon szép és jó, de a gyerekek fejében felmerül a kérdés: „ha ilyen jól megvannak együtt, akkor miért kellett elválniuk?”. Ők nincsenek tisztában a kapcsolat mélyebben rejlő dinamikájával, és nem is kell, hogy tudjanak ezekről. Csak két nevetgélő, egymással jól elbeszélgető embert látnak, akik számukra mindketten ugyanolyan fontosak. Jogosan merül fel a kérdés a fejükben, hogy ha ez ilyenkor működik, akkor miért nem működhet a mindennapokban is. Ilyen esetekben a gyerekeknél gyakran figyelhetőek meg újraegyesítési fantáziák: együtt rajzolják le a családot, szívhez szóló mondatokat intéznek a szüleikhez arról, hogy milyen jó így együtt és folyamatos erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy összehozzák szüleiket. Mindeközben léthazugságban élnek, mint ahogy a szülők is, akik ezt a helyzetet megteremtették.

  • „Bármikor jöhetsz”

Gyakori, hogy a válni akaró fél, talán bűntudatból, talán sajnálatból, talán félelemből felajánlja volt házastársának, hogy amikor a gyerekek nála vannak, ő bármikor beugorhat, hogy lássa őket, bármikor elviheti őket fagyizni, biciklizni, focizni, jöhet velük a kertbe játszani. Ebből azonban olyan későbbi súrlódások, konfliktusok lehetnek, melyek megnehezítik a békés különélést. Mi történik, ha apuka akkor vinné focizni a gyereket, amikor anyuka már valami más programot szervezett be? Hogy fog dönteni? Ha mégse engedi el az apuka felháborodása akár jogosnak is tekinthető, hisz nem ez volt az ígéret. Arról nem is beszélve, hogy mi van akkor, ha a gyerek épp elmélyülten belefeledkezik egy játékba és a másik szülő akkor állít be érte, hogy elvigye fagyizni. A „bármikor” egyenlő a kiszámíthatatlansággal, a bizonytalansággal. Ez pedig hosszú távon a szorongással és a feszültséggel. Valóban azt gondoljuk, hogy ez tesz jót a gyermekünknek?

  • „Mindig számíthatunk egymásra”

Mert olyanok vagyunk, mint egy szép nagy család. „Ki kell cserélni a villanykörtét? Megyek. Le kell nyírni a füvet? Megyek. Elhúzódik az értekezlet, nem érsz oda a gyerekért? Megyek.” Ez így mind szép és jó és nagyon idillikusan hangzik, de mi van akkor, ha a másik hívása olyankor érkezik, amikor éppen randira készülünk, vagy csak beterveztünk egy lazítós énidőt magunknak. Ha rögtön ugrunk minden helyzetben, akkor az azt jelenti, hogy 24 órás ügyeletben vagyunk olyankor is, ha a gyerekek a másik szülőnél vannak. Egyszerre gondoskodunk és tartunk meg két egyszülős családot. Ez nagyon megterhelő, fárasztó és rengeteg lojalitáskonfliktus kibontakozásának lehetőségét rejti magában. 

  • Nagycsaládi zűrzavar

A tágabb családnak, főként az idősebb generáció tagjainak nehéz elfogadni a válás tényét. Lehet, hogy a családban eddig erre nem is volt minta, vagy ha volt, az olyan tabu tárgyát képezi, amiről jobb nem is beszélni. Nagyszülők, nagynénik-nagybácsik számára az, hogy nincs csatározás, nincsenek balhék, egyenlő azzal, hogy az elvált szülők továbbra is mindketten a család részét képezik. Így fordulhat elő, hogy az apai nagyszülők az anyánál látogatják meg a gyerekeket, vagy épp az anyai nagyszülők a családi bográcsozásra inkább támogatják az exférj meghívását, mintsem anya új párjának jelenlétét. A kapcsolatrendszer a gyerekek számára is átláthatatlanná és kaotikussá válhat, arról nem is beszélve, hogy a tiszta családi határok hiánya plusz terhet tesz mindenkire.

  • Elhúzódó gyászmunka

A válás akkor is veszteség mindenki számára, ha a legnagyobb egyetértésben születik a döntés. Ezt a veszteséget meg kell élni, szembe kell vele nézni, hagyni kell, hogy kicsit leterítsen minket, hogy onnan aztán erőt gyűjtve fel tudjunk állni és új stratégiáinkat, szerepeinket megtalálva fejlődjünk a krízis által. Ez azonban csak akkor megy, ha nem maszatolunk. Ha nem hitetjük el sem magunkkal, sem a gyerekeinkkel, hogy csak annyi történt, hogy most külön élünk, de ettől még minden marad a régiben. Nem, egy válás után semmi sem marad a régiben. Itt már nem egy családról beszélünk, hanem két egyszülős családról. Ha ezt nem tisztázzuk magunkban és nem segítünk a gyerekeinknek is abban, hogy tisztán lássák ezt a helyzetet, akkor sok-sok év is eltelhet úgy, hogy hamis illúzióba ringatjuk az összes szereplőt. Ilyen esetekben egy-egy újabb változás, ami kibillenthet bárkit ebből az illúzióból, hatalmas fájdalmat és szorongást okozhat.

+1 Befér ide még valaki?

És igen, egy ilyen összemosódó, határok nélküli „elváltunk is meg nem is” rendszerbe, hogyan fér be egy új partner? Vajon amikor megjelenik, hogyan dolgozható fel a helyzet? Mit szól a volt házastárs, aki érzi, hogy ezzel elveszítheti az „egy család vagyunk” érzését? Mit szólnak a gyerekek, akik ekkor szembesülnek csak igazán azzal, hogy a szüleik TÉNYLEG elváltak? És hogy éli meg az a szülő, akinek az oldalán megjelent az új partner a lojalitáskonfliktus állandó jelenlétét, a széthasítottság érzését, amikor vágyik rá, hogy mindent megadjon szerelmének, de nem szeretné cserbenhagyni az exét sem? Végül, hogyan éli meg az új pár, aki egy olyan világba csöppen, ahol azt érzi, folyamatosan alkalmazkodnia kell, és bármit tesz, ő csak a sokadik szereplő lehet társa életében. A félreértelmezett „jó válás” borzasztóan rögössé teheti azt az utat, ami az egyszülős családból egy valódi mozaikcsalád kialakulásához vezet. A hamis illúzió fenntartásával tehát a továbblépés, a stabil jövőkép kialakítása is veszélyben forog. 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük